Sofi naplója.

2014.szeptember. 3

Mi meglepő lehet hogy a szerdát is utálom. 

Hét harminckor keltem, ami amúgy tök jó, ha nem lenne suli. Úgyhogy nagy gyorsan felkaptam a ruhám(persze hogy ma is fekete), gyors smink stbstb. Amúgy utálom a sminket, de basszus, ha már az embernek zombi külsője van akkor már muszály a smink. 7:50re bevitt a bébisintér úgyhogy még helyben voltam. BASSZAMEG! Még jó hogy sokáig aludtam. Aahj. Tesi az első órám. Fuu. 

Végülis úgy döntöttem hogy bebuszozok anyához a kórházba, és megnézem. 

Tízperc alatt beértem. 

-Jó napot! 

-Üdvözlöm kishölgy! Nem az intézményben kéne "lógnia"?-kérdezte a portás, aztán elvihogott a kisnyomi poénján, én meg mentem tovább. Végre megláttam azt az ápolónőt akit tegnap láttam.

-Ümm. Csókolom! 

-Óoh! Sophia kisasszony! 

-Csak Sophi.. 

-Rendben Sophikám! Anyukádhoz jöttél?-asszem' nem volt világos.. SOPHI! 

-Igen hozzá. Meglátogatni. 

-512-es szoba!-vigyorgott. 

-Köszönöm. 

Nagy gyorsan elkezdtem keresni anyu szobáját. Full másik irányba mint ahol volt. Na mindegy. Végülis megtaláltam szóval.. 

-Haho! Anyu, ébren vagy? 

-Sophi? 

-Anyu! 

-Jaj kicsim.. Hogy vagy? 

Mivel anyu nagyon érzékeny, így nem támadtam le a "Ki a szarral vagy együtt?" "Miért nem mondtad?" kérdéseimmel. Majd máskor. 

-Jól köszi, és te? 

-Kicsikém.. -kezdte halk hangon. -Meg kell értened. Már nagy lány vagy.. 

-Mit? 

-Hol kezdjem?!. 

-Az elején.-nevettem fel kínomban. 

-Tudod. Az emberek társas lények. És. Mindenkinek szüksége van egy társra. Ezért volt nekem -nyelt egy nagyot- apu is. Mert szükségünk volt egymásra. Egy társra. És tudod Kicsikém, attól hogy apu..elment, nem áll meg az élet. Hiányzik, nagyon hiányzik. De az élet megy tovább. Ő mindig az apukátok lesz. Ezt nem veszi el senki. És mivel, én is ember vagyok, és szükségem van egy társra, hát megiskerkedtem egy férfival. Ne haragudj kicsim. 

-Anya. Nem haragszom. De emiatt, miért vagy kórházban?-hallani akartam az ő szájából hogy mi a szitu. Fu. 

-Várandós vagyok.. Bocsáss meg! -és sírva fakadt. 

Na kurva jó. Mikor mást látok sírni késztetést érzek rá hogy vele sírjak. Most már tényleg zombi ként festek. Haha. Ha. Ha. Ha. 

Anyuval még beszéltem a részletekről, megcsináltam a sminkem és léptem a suliba. 

Na. Ilyen érzésem nem volt még az eddigi 17 évemben. Soha. Tök új érzés volt. Ahogy a sulihoz értem, Daniék kint álltak a haverjaival. ÉS. Megszólított. Jó.. Nem úgy mint álmaimban, de megszólított. 

-Hé Sophi! 

-Dani?-utálom hogyha kimondom a nevét az úgy jön ki hogy Da-hangcsuklás-ni. 

-Van már párod a sulibálba? 

-Az nem csak decemberben lesz? 

-Ja. De még Zétinek nincs párja. 

-Üm. Nincs még nekem sem. 

-Zéti jó lesz? 

-Ja, hogyne. 

Aztán bementem. Nah neee. Zéti? Jézus. Nembaj. Legalább Daniék társaságában leszek. Pedig már azt hittem. 

Mikor beléptem az osztályba, Anna sipítva ugrott a nyakamba. -Sophiiiiiiiiiii! 

-Annaaaaaa! Mondd. 

-Láttalak az ablakbóól! Na mesélj már mi volt Danival? 

-Jah. Zétivel kell mennem bálozni. 

-Uuuh. Nembaj legalább vele leszel.-mosolygott vigasztalóan. Az egész matekot végig agyaltam, meg tulajdonképpen a törit és egy infót is. Aztán még a buszon is agyaltam. És haza értem. Utálok élni. Ah. 

Zétivel tanultam aztán megetettem aztán magamat is, és elaludtunk. Kurva izgi mi? Mi más lenne? Haverok: - ,Család: -, Szerelem: -. Óriási.

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat